Narratívák harca, árnyékból figyelő örökségek

A magyar társadalmi modernizáció sajátos történeti mintázatot követett, amely nem csupán az államszocializmus örökségében vagy a rendszerváltás diszkontinuitásában érhető tetten, hanem abban a szimbolikus és strukturális térben is, amelyben a politikai és kulturális elit újra és újra megkísérelte meghatározni önmagát. A Bourdieu-féle mezőelmélet segítségével három nagy történeti–kulturális alakzatot azonosíthatunk a magyar szellemi életben: a polgári liberalizmus, a népi mozgalom és a feudális–konzervatív reakciós tradíciók örökségeit. Ezek az alakzatok nem pusztán történeti emlékek, hanem újraértelmezett, instrumentálisan is használt szimbolikus erőterek, amelyek a posztszocialista korszakban új jelentésekkel és konfliktusokkal telítődtek.

A polgári liberalizmus örökségét legmarkánsabban Jászi Oszkár neve és ethosza képviseli, akit a rendszerváltás utáni liberális értelmiségi elit nem politikai programként, hanem erkölcsi iránytűként kanonizált. Jászi neve köré egy olyan normatív narratíva szerveződött, amely az európai integrációt, a civil kontrollt és a nyugati orientációt a középosztályi modernitás eszményével kapcsolja össze. Ez a narratíva azonban nem egy szilárd társadalmi osztályra támaszkodik – a polgári középosztály valójában hiányzik a posztszocialista magyar társadalomból –, hanem a városi értelmiség bizonyos rétegei által megkonstruált társadalomképre és önképzésre épül.

A népi mozgalom – például Németh László és Illyés Gyula alakja – ezzel szemben a nemzeti önrendelkezés és társadalmi igazságosság organikus eszméit testesítette meg, melyek a rendszerváltás utáni jobboldali politikai diskurzusokban újrafelhasználásra kerültek. Társadalmi bázisuk kiürült, a parasztság gyakorlatilag felszámolódott. Vagyis két szellemi hagyomány úgy fogalmazza meg magát újra, hogy nemlétező társadalmi bázisokra apellál. A népi írók reprezentációja a mai politikai diskurzusban megtalálható:, szimbólumaik időnként újrahasznosított formában jelennek meg a jobboldali politikai kommunikációban. Ez a reprezentáció azonban nem a komplex gondolati örökség méltó feldolgozása, hanem inkább performatív legitimizációs eszköz, amely a nemzeti történelmi kontinuitás látszatát hivatott megteremteni.

Ironikus módon a népi örökség ilyen újrahasznosítása nem feltétlenül jár együtt a népi eszmeiség társadalmi vagy gazdasági megvalósításával: a jelenlegi politikai elit – noha a népi írókat kanonizálja – valójában egy poszthorthysta rendi szimbolikus térben működik, amely sokkal közelebb áll Kornis Gyula elitkoncepciójához, mint Németh László szervesség-eszményéhez.

A feudális–konzervatív hagyomány intellektuális megalapozását a két háború közötti korszakban Szekfű Gyula végezte el, aki Leopold Rankét követve a történetírásban és politikai gondolkodásban a történeti kontinuitás, az erkölcsi rend és a politikai racionalitás fogalmait próbálta szintetizálni. Szekfű művei – különösen a Három nemzedék – éles kritikát fogalmaztak meg a liberális és radikális modernizációs törekvésekkel szemben, és a magyar történelmi tragédiák gyökereit az erkölcsi rend felbomlásában és az eszmei gyökértelenségben látták. Bár a szocialista korszak marginalizálta Szekfű munkásságát, az utókor ambivalensen viszonyult hozzá: a rendszerváltás utáni liberális értelmiség kritikusan, de gyakran szelektíven hivatkozik rá. Ugyanakkor a jelenlegi jobboldali politikai diskurzus, amely retorikájában előszeretettel nyúl vissza a konzervatív hagyományokhoz, alig reflektál Szekfű történeti realizmusára és morális pesszimizmusára, inkább csak szimbolikusan hasznosítja újra a „nemzeti történelmet”, anélkül hogy annak történetfilozófiai súlyát vállalná. A Szekfű-örökség sorsa jól mutatja, hogy a jelenlegi jobboldali politikai–kulturális mező nem egy organikus örökségkezelésen, hanem szimbolikus-érzelmi rögtönzéseken alapszik. Szekfű valódi olvasata – amely a nemzeti történelem morális felelősségvállaláson alapuló feldolgozását sürgeti – túlságosan komplex, távolságtartóan történeti és kevésbé mozgósító a jelenlegi politikai nyelv számára.

Szekfű a modernitásban nem a totális elvetendőt látta, hanem azt a bontakozó tragikumot, amely egyaránt sújtja a nemesi világot és a liberális haladáseszményt – ebből fakad különös pozíciója, amely sem a mai baloldal, sem a jobboldal számára nem kényelmes.

A magyar értelmiségi elit uralkodó szabadelvű gondolati pozíciói olyan történetileg és strukturálisan megalapozott mezőben formálódnak, amely egyszerre épül a modern tudományos diskurzus autonómiájának eszményére és egy univerzálisnak tekintett episztemológiai horizont belsővé tételére. Az értelmiségi szerep lényegeként megjelenő reflexivitás és kritikai gondolkodás tárgyilagossága azonban feltöredezik , ahogy kritikátlanul azonosul egy globális mainstream gondolati renddel – a nyugatos, individualista, liberális racionalitással –, miközben ezt az önazonosítást a szellemi autonómia bizonyítékaként mutatja fel. A habitus szintjén így olyan kettős kötés alakul ki, amelyben az értelmiségi úgy érzi: választása önálló és racionális, miközben az episztemikus kényelem, az intézményes elvárások és a kulturális tőke belsővé tett mintázatai strukturálják gondolkodását. Ebben az értelemben a magyar szabadelvű értelmiség nem pusztán egy világnézet hordozója, hanem egy olyan mező terméke, amely az autonómia ethoszát a hegemónia logikájába ágyazva termeli újra.

A magyar kulturális mező tehát mélyen megosztott: miközben a politikai hatalom a jobboldali populista diskurzus kezében van, a szellemi tér dominanciája továbbra is egy olyan értelmiségi elit kezében maradt, amely magát egyértelműen a liberális eszmeiséghez tartozónak vallja. önmagát a nyugatos polgári liberalizmus örököseként definiálja, és ezzel egy globális szellemi rendbe is illeszkedik. A populista politikai hatalom ezzel nemcsak a hazai értelmiség ellen küzd – ezt intézményes, narratív és anyagi eszközökkel meg is teszi –, hanem a globális intellektuális mainstreammel szemben is pozicionálja magát.

A kulturális hegemónia tétje tehát kettős: egyszerre szól a nemzeti történeti emlékezet újraírásáról és a globális kulturális viszonyrendszerekben való önelhelyezésről. A történelmi hagyományok újrafelhasználása ebben a kontextusban nem pusztán múltértelmezés, hanem hatalmi aktus: a szimbolikus tőke újraelosztásának és a társadalmi legitimáció újrarendezésének eszköze.