Az egyenlő szenvedés morálja: Etikai normaképződés a magyar roncstársadalomban

A 21. századi Magyarország egyik legsúlyosabb társadalmi öröksége a rendszerváltás utáni évtizedek

során fokozatosan kialakult, strukturálisan tartósan leszakadt népesség, amelyre egyre gyakrabban

alkalmazzák a roncstársadalom kifejezést.

Ez a társadalmi képződmény nem elsősorban szegény, hanem intézményileg, kulturálisan és morálisan is

marginalizált. Az államhoz való viszonya klienselvű, a piac által kiszorított, a civil társadalommal való

kapcsolata töredékes. Az identitásformáló nagy narratívák – vallás, nemzet, osztály, munka – vagy

elveszítették hitelüket, vagy nem képesek érzelmi kötést kialakítani ebben a rétegben. A hagyományos

közösségkeretek (egyházi közösségek, szakszervezetek, munkáskolóniák, faluközösségek) megszűnésével

az etikai orientáció alapjai is megrendültek.

Ebben a környezetben vetődik fel a kérdés: kialakulhat-e olyan etikai normarendszer, amely nem külső

elvárásként, hanem belső igényként jelenik meg e csoporton belül? Milyen affektív vagy szimbolikus

alapokon szerveződhet bármiféle kollektív tudat, ha a tapasztalat horizontján csak a hiány, a

megalázottság, a kiszolgáltatottság és az irigység tapad meg?

Ez az írás azt a tételt vizsgálja, hogy a közösségi etika nem mindig pozitív erkölcsi eszmények mentén

születik meg. Létezhet egy negatív, de működőképes morális minimum is, amely affektív alapon köti

össze az atomizált egyéneket: ez az _egyenlő szenvedés morálja_. Nem az tesz közössé, hogy valami

jóban osztozunk, hanem az, hogy senki sem kap többet, hogy mindenkinek ugyanannyira rossz. Ez a

neheztelésből kinövő igazságérzet különös formája – destruktív is lehet, de potenciálisan mozgósítható is,

ha kollektív affektusként kerül tematizálásra.

Elméleti kontextus

Az _egyenlő szenvedés morálja _ fogalma több filozófiai és szociálelméleti keretben is értelmezhető.

Elsőként Nietzsche A morál genealógiája című művének kulcsfogalma, a ressentiment (neheztelés) segít

megérteni, hogyan születhet kollektív erkölcsi tudat megalázottság és elfojtott indulatok nyomán.

Nietzsche szerint a rabszolgamorál abból a vágyból fakad, hogy a gyengék erkölcsi felsőbbrendűségbe

fordítják saját tehetetlenségüket. A „jó” nem aktív, hanem reaktív kategória: tagadás, amely a másik

hatalmának elutasításából fakad. Ez a ressentiment-alapú etika azonban – szemben Nietzsche destruktív

olvasatával – a kortárs szociális gondolkodás számára nem feltétlenül visszataszító vagy elutasítandó,

hanem affektív( érzelmi) forrássá válik.

Byung-Chul Han kortárs koreai-német filozófus a posztliberális társadalmak hatalmi mechanizmusait írja

le az affektív rezgés (resonancia) és az individuum önkizsákmányolása mentén. Han szerint a

neoliberalizmus nem külső elnyomással, hanem belső azonosulással, teljesítménykényszerrel működteti a

hatalmat. A leszakadó tömegek számára azonban ez a belsővé tett kényszer nem az önmegvalósítás,

hanem a folyamatos kudarc és megszégyenülés élményében artikulálódik. Itt válik fontossá az affektus,

mint politikai erő: a kollektív érzelmek – düh, fájdalom, frusztráció – nemcsak destruktívan, hanem

szervező erőként is felléphetnek. Han szemléletében a fájdalom a közösségi érzés utolsó formája, amely

nem a boldogságban, hanem a szenvedésben kapcsolja össze az embereket.

1

Ernesto Laclau diszkurzív populizmuselmélete szerint a politikai közösségek nem előzetesen adott

társadalmi osztályok mentén szerveződnek, hanem láncolatszerűen kapcsolt sérelmek és affektív

azonosulások révén. Egy üres szignifikáns– például a nép, a mi – köré szerveződnek különböző

társadalmi igények, amelyek korábban nem alkottak koherens tömböt. Ebben a keretben az egyenlő

szenvedés épp ilyen üres, de érzelmileg erős szignifikánssá válhat, amely különböző tapasztalatokat

láncolhat össze. A ressentiment-neheztelés így nemcsak morális, hanem diszkurzív erő is: elmozdítja a

pozíciókat és új kollektív azonosságokat hozhat létre.

E három elméleti keret – Nietzsche génuszos kritikája, Han affektus-központú hatalomelmélete és Laclau

sérelempolitikája – mind egy irányba mutat: a kortárs társadalmakban az erkölcsi, politikai és közösségi

kötődés nem értelmi vagy intézményi úton, hanem affektív (érzelmi) rezonancia révén szerveződhet. Ez

különösen igaz a roncstársadalomra, ahol az értelem és intézményrendszer hiánya miatt az affektus marad

az egyetlen összekötő kapocs.

Empirikus példák – az „egyenlő szenvedés” mint közösségképző erő

1. A pozitív diszkrimináció paradoxona: Az egyik legvilágosabb tapasztalati példa a szociális alapú

lakásépítési programok sorsa. Az ezredfordulót követő években – elsősorban EU-s és

önkormányzati forrásokból – több helyen épültek szociális bérlakások a legszegényebb, gyakran

roma háztartások számára. Ezek célja a hajléktalanság és mélyszegénység felszámolása volt, ám a

környező, szintén marginalizált, de kevésbé tehetetlen rétegek körében komoly ellenszenvet

váltottak ki. A ressentiment ott öltött testet, hogy „nekik jutott, nekünk nem, mi is szenvedünk,

mégsem kapunk semmit.”... Ez a viszonyulás nem szociálpolitikai racionalitásból, hanem mély

igazságérzeti mintázatokból fakadt: abból az érzésből, hogy a rendszer nem a közös szenvedést

ismeri el, hanem kiemel bizonyos csoportokat – és ezzel megbontja az egyenlőség érzetét.

2. A rezsicsökkentés mint affektív integrációs mechanizmus: A 2010-es évek elején a Fidesz egyik

legnépszerűbb politikai intézkedése a rezsicsökkentés volt. Ennek különös vonása, hogy nem

szociálisan célzott – nem a legszegényebbek kapták, hanem mindenki. Éppen ezért a

roncstársadalom széles rétegeiben nem kivételezésként, hanem igazságosnak érzett osztozásként

jelent meg. Nem az egyéni helyzethez igazított segély, hanem a kollektív csökkentés, amely a

ressentiment logikája szerint nem sérti az egyenlő szenvedés normáját. Az intézkedés affektív

legitimációja tehát nem racionális haszonelven, hanem azonosulható igazságérzeten nyugodott:

végre nem valaki más kap többet.

3. A közösségi érzés formái – a hiány és a büntetés közös élménye: Empirikus kutatások szerint a

roncstársadalomban nem a közös cél vagy értékrend hoz létre közösségi élményt, hanem a közös

baj. Egy településen végzett interjúsorozat szerint a leggyakoribb összetartó érzés a „legalább

nekik se jobb” típusú kielégülés, illetve a „végre mást is büntetnek” morálja. Ez destruktívnak

tűnhet, de valójában negatív kohézió: az affektív(érzelmi) térben kialakul egyfajta közös tudat,

amelyben az igazságérzet nem az esélyek kiegyenlítését, hanem a szenvedés elosztásának

egyenlőségét jelenti.

1

4. A rendőrség társadalmi megítélésével kapcsolatos kutatások vizsgálatai rávilágítanak arra, hogy a

lakosság körében – beleértve a marginalizált csoportokat is – gyakran megjelenik az az attitűd,

miszerint a rendőrségi szigor és jelenlét hiánya igazságtalanságérzetet kelt. Ez az érzés nemcsak a

jogsértések elleni fellépés hiányára vonatkozik, hanem arra is, hogy a közösség tagjai úgy érzik,

mások sem szenvednek meg a tetteikért, ami erősíti az „egyenlő szenvedés” iránti vágyat. A

lakosság jelentős része – etnikai hovatartozástól függetlenül – a rendőri fellépés erélytelenségét és

a jelenlét hiányát gyakran kritizálja. Ez a fajta elégedetlenség és a szigorúbb rendőri fellépés iránti

igény jól illusztrálja azt a kollektív affektust, amely a közös szenvedés és a büntetés iránti vágy

mentén szerveződik. Ezek az empirikus megfigyelések alátámasztják azt az elméleti keretet,

miszerint a roncstársadalomban a közösségi érzés és az etikai normák nem pozitív eszmények,

hanem a közös hiány és szenvedés élménye mentén alakulnak ki.

E példák azt mutatják, hogy a magyar roncstársadalomban a politikai és erkölcsi legitimáció nem a

klasszikus igazságosságfogalmak mentén , hanem affektív elosztási elvek köré szerveződik. Az a politika,

amely figyelmen kívül hagyja ezt az affektív igazságérzéket, könnyen vákuumba kerül – míg az, amely

rezonál rá, képes közösségi érzést kelteni ott is, ahol sem intézmény, sem ideológia nem tud már hatni.

A roncstársadalom etikai alapjait nem pozitív szolidaritás, hanem negatív egyenlőség képezi.

Ebből indulhat el egy affektív erkölcsi tudat, ha azt nem megváltásként, hanem igazságtételi vágyként

ismerjük el.

A politikai szerveződés alapja nem ideológiai meggyőzés, hanem kollektív sérelem.

Mi a cél?

Felrajzolni annak lehetőségét, hogyan lehet a ressentiment állapotából nem a másik megsemmisítése,

hanem a "nekünk is jár" affektív igazságtudata felé fordulni. Ez etikai, politikai és kulturális stratégia is

egyben.

Az egyenlő szenvedés elve mint a közösségi összetartozás alapja

Az egyenlő szenvedés morálja esetén nem a társadalmi egyenlőség, hanem a közös szenvedés áll a

közösségi összetartozás középpontjában. Ez a morális horizont arra épít, hogy a társadalom

legszegényebb és legkiszolgáltatottabb tagjai számára a legfontosabb közösségi érték nem más, mint az

együtt átélt szenvedés, amelyet nemcsak megosztanak, hanem egy közös érzelem, egy szolidaritás alapját

képezik.

Az igazságosság ezen formájában a közösség tagjai nemcsak abban egyeznek meg, hogy küzdenek a saját

jólétükért, hanem abban is, hogy a közös sérelmek egy olyan kollektív tudatot hoznak létre, amely a

társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeit összeköti. Az egyenlő szenvedés tehát nem pusztán a társadalmi

osztályok közötti egyenlőségre vonatkozik, hanem arra a közösségi érzésre, amely mindenkit összeköt,

aki a társadalom perifériáján él.

1

Etikai értelmezés a roncstársadalom kontextusában

A klasszikus etika normatív szabályokat vagy célállapotokat tételez – ilyen például az igazságosság, a

jóság vagy a méltányosság elve. A roncstársadalom esetében azonban egy más típusú etikáról

beszélhetünk, amit negatív erkölcsi tapasztalatok alapoznak meg. Itt nem egy jobb élet víziója irányítja az

értékeket, hanem a megalázottság, a kizártság, az értéktelenség élménye szolgál kiindulópontul. Ez nem

azt jelenti, hogy nincsenek értékek — hanem azt, hogy az erkölcsi rend az igazságtalanság tagadására

épül, nem egy eljövendő igazságosságra. Ez az etika a morális közösség minimumára irányul: mindenki,

aki szenved és ki van rekesztve, erkölcsileg egyenlő. Innen bontakozhat ki a közösségi felelősség, a

kölcsönösség és a társadalmi láthatóság új rendje — de nem elvi, hanem egzisztenciális alapon.

A tiltakozás etikája: az egyenlő szenvedés, mint közösségképző tapasztalat

A roncstársadalomban nincs jövőkép, legfeljebb sérelmi horizont. Az emberek nem azt kérdezik, „hogyan

lehetne jobb”, hanem azt: „miért nekik jobb, ha én is szenvedek?” Ebből a helyzetből nem klasszikus

értelemben vett politikai tudat, hanem egyfajta negatív erkölcsi érzékenység fakad: a kiváltság, a

protekció, a meg nem érdemelt előny elfogadhatatlanná válik. Innen indulhat ki egy újfajta közösségi

etika: nem a szeretet vagy szolidaritás humanista eszménye mentén, hanem a kirekesztettség

egyetemessége alapján. Aki szenved, az tudja, mit jelent nem számítani. Ez a tudás nem elméleti, hanem

testi, tapasztalati, egzisztenciális — és épp ezért válhat közösségivé. A népi hagyományban meglévő

erkölcsi igazságérzet – miszerint senki nem lehet több mások rovására – újra aktiválható, ha nem

nosztalgiává, hanem erkölcsi kritikává válik.

Az alulról építkező etika optimuma: méltóság, munka és kölcsönösség

A népi mozgalom hagyományában a munka, a becsület és a kölcsönösség nem társadalompolitikai

jelszavak, hanem a közösségi létezés alapelvei voltak. A roncstársadalom számára ezek nemcsak

elvesztek, hanem gyakran nevetség tárgyává is váltak, a társadalmi láthatatlanság és a gazdasági

haszontalanság kettős bélyege miatt. Egy újfajta etika azonban épp innen indulhat: a méltóság nem annak

jár, aki sikeres, hanem annak, aki részt vállal a közös szenvedés emberi terhében. A munka nem

önmagában érték, hanem ha láthatóvá tesz, ha összeköt. A kölcsönösség pedig nem szívesség, hanem

morális elv: nem azért adok, mert te érdemes vagy rá, hanem mert én is ember vagyok, és te is az vagy. Ez

az etika nem középosztályi normák lejjebb igazítása, hanem egy új morális rend felépítése alulról fölfelé,

amely a szenvedésből nem identitást, hanem közös felelősséget formál.

Emlékezeti morál: a sötét kollektíva- tragikus egyenlőség mint erkölcsi horizont

A magyar népi emlékezet egyik legmélyebb tapasztalata a világháborúk kollektív szenvedése. Nem azért

volt kollektív, mert mindenki ugyanúgy szenvedett, hanem mert mindenki valamilyen módon vesztes volt.

A parasztot elvitték katonának,,ahol megölték vagy fogságba került ,a zsidót deportálták, koncentrációs

táborokba hurcolták, a nőket megerőszakolták, a civil lakosságot malenkij robotra fogták,az asszonyok

özvegyek lettek, a gyerekek félárvák. A szenvedés univerzalitása erkölcsi igazodási ponttá vált: nem

voltak kiváltságos áldozatok, csak közös veszteség. A holokauszt kiemelt emlékezete körüli ellenérzés

mögött nemcsak az antiszemita berögzülések, hanem jókora súllyal ez a fajta élmény is áll– mert ez

ellentmondott annak a morális egyenlőségnek, amit a kollektív tragédia jelentett. Ez a logika valójában

nem relativizálja a borzalmakat, hanem tagad minden hierarchizálást a szenvedésben.

A roncstársadalom számára épp ez lehet az etikai újrakezdés terepe: nem emlékművekben, hanem az

egymás szenvedésének egyszerre történő felismerésében keresni a közös morált. Ezzel kialakulhat egy

olyan élmény,amikor tudatosodik mindenkiben, hogy a másik fájdalma valójában az enyém része.

Zárásként: Etika a romokon: az egyenlő szenvedés rendje

A roncstársadalom nem csupán gazdasági vagy társadalmi állapot, hanem morális töredezettség, amelyben

a közösségi érzület elnémult, és az erkölcsi orientációk elvesztek. A népi hagyomány, minden történeti

korlátja ellenére, olyan erkölcsi nyelvet őriz, amely nem a kiváltságokra, hanem a közös hiányokra épít.

Az együtt szenvedés emlékezeti mezője – amely a háborús kollektívákban és a paraszti világ osztozó

kultúrájában gyökerezik – optimális esetben képes lehet újraformálni az etikai horizontot. Itt nem az

áldozati verseny, hanem a közös veszteségek felismerésének szolidaritása képezhet normát. Ez az egyenlő

szenvedés nemcsak emlékezeti attitűd, hanem normatív lehetőség is: olyan erkölcsi kiindulópont, amely

nem kívánja felülírni mások történeteit, de nem is tűri, hogy a sajátját elhallgassák. Ez lehet az első lépés

egy roncstársadalmi etikához – nem programként, hanem fájdalomból fakadó rendként.