2 Novella

Téli mese

Az idő eltelt , a decemberi délután átmenet nélkül váltott át sötétségbe. A település határában álló furgonba sietve pakolták a munkások szerszámaikat , mozdulataikat kísérte az a vágy, hogy mielőbb melegen legyenek. Egy beteg, alacsony ember baktatott el mellettük az úton, reklámszatyorral a kezében.

-Hogy vagy, Lajos?

- Megvagyok- feleli rekedt , fátyolos hangon

-Ülj be a kocsiba, beviszünk.

Be is ül hát fagyosan, összegörnyedve, színtelen arccal hátulra. Az öreg kocsma előtt megállnak, elbúcsúzni egymástól arra az évre, idén már nem látják egymást. Némelyikben megfordul a gondolat, hogy lehet, hogy Lajostól is búcsút vehetnek, de nem néhány hétre. Bevonul a nép a kocsmába, nekilátnak az ivásnak.

-Neked megtiltotta az orvos, ugye Lajos?

-Már lehet. Az orvos azt mondta, hogy ihatok, amit akarok.

Hát akkor az Isten éltessen minket!- mondta az egyik munkás, és koccintanak.

Az ital szétfut az ereikben, átmelegszenek tőle.A hangulat is oldódik. Ha ránéznek a Lajosra azt gondolják, hogy nem lehetetlen, hogy meggyógyuljon. A tudomány fejlődik, ki tudja? A második pohár után Lajos arca elhalványodik, ziháltan kezdi venni a levegőt. Remegő kézzel szorítja a szatyrát, szemében félelem vergődik.Az emberek szomorúan nézik, aztán szedelőzködni kezd mindenki, a valamennyire erőre kapott Lajost is beleértve. A nagy , öreg utcai lámpa megvilágítja a távozók hátát, pont úgy osztva szét a fényét, mint régen a néma és rideg éjszakákon a ködnek és a fonnyadt növények hátán ülő dérnek. Emlékeket hagy ez a lámpa a világnak, aztán a múló idő eltörli majd egyszer a lámpát is , és az általa bevilágított néma éjszakákat, és furcsán baktató emberi alakokat is a világ emlékezetéből.

A feketerigók

Réges-régen, amikor még nem tűntek el teljesen a szénát hordó lovaskocsik a vidéki utakról, akkor történt, hogy az első őszi esők bekopogtak a városszéli iskola párás ablakain, a dombok pedig ködtakarót húztak magukra és az iskolaudvar végén túl levő patakmederben, ahol már rég nem csordogált semmi, a becsöngetés körüli pillanatokban két kisgyerek játszott elmélyülten az otthonról idecsent játékaikkal.

Az elgörbült drótrács mellett egy rigó szállt le egy vékony ágra és úgy nézte a két gyereket, mintha ő is játszani szeretne velük. A csengetésre összepakolták a játékokat, de egy piros játékautót elrejtettek egy nagy kő alá, amit kiváló rejtekhelynek gondoltak.

– Ha bárki kérdezi, nem fogjuk megmondani a búvóhelyünket– mondta Évi, hangjában komolysággal és őszinte csengéssel, ami a nyolcéves gyerekek sajátja.

– Esküszöm – felelte Tomi, és egyszerre érintették meg a mohás kő szélét, mintha pecsétet nyomtak volna egy láthatatlan egyezségre.

A rigó akkor csendesen felröppent.

A tanteremben ugyanaz a nyomasztó légkör várt rájuk, mint korábban. A Lajos névre hallgató tanár arca vörös volt, hangja érdes. Gyorsan elvesztette a türelmét és ilyenkor ököllel csapkodta a padokat a gyerekek rémületére.

– Hol lófráltatok?

– Csak a pataknál…

– Milyen pataknál?! Beszélj rendesen! Egész mondattal válaszolj és ne tedd zsebre a kezedet!- hördült a gyerekre Lajos

És ő elmondott mindent, pedig nem akart. Abban a pillanatban úgy érezte valami helyrehozhatatlan történt vele. -Üljetek a helyekre!-mordulta a tanár és már mással foglalkozott.

Tomi ekkor nézett Évi szemébe. A lány tekintetében nem volt harag, csak szomorúság és csalódottság.

Kint, az iskolaudvar platánjának ágán egy rigó tollászkodott elmélyülten.

......

A reggeli köd lassan keveredett a buszok füstjével. Tamás csuklósbuszon épp a forgóhoz furakodott, mikor meglátta őt. Évát. Már nem volt gyerek. Nevetett. Egy másik fiúval volt, akihez finoman hozzáért a keze. Rámosolygott régi ismerősére is.

– Te is itt szállsz le? – kérdezte a lány.

– Nem, a műhelyeknél – mondta a fiú.

A hangjába próbált vidámságot csempészni, de a tekintete kerülte az Éváét. A magas kémények között egy rigó röppent át. Lehet, hogy a korábbi madár fészkéből származott.

-Régi sületlenségek... a lényegre kell koncentrálni és sikeres leszek...mindent elérhetek- gondolta Tamás a 15 évesek idealizmusával.

.....

A férfi -Tamás- már nem járt iskolába. Gyári munkákból élt. Olcsó kabátja zsebe cigarettásdobozt rejtett, és volt nála egy reklámszatyor is. Egy reggel a megállóból sétálva látta őt utoljára.

Az asszony – Éva– egy gyermek mellett állt. A kisfia a kabátujját rágta, aztán egy lapos kavicsot pöckölt arrébb az aszfalton. Éva gyengéden a gyerek vállára tette a kezét . Az a mozdulat ismerős volt valahonnan, felfigyelt rá.

Tamás lassított. Egy pillanatig csak nézte őket. A nő ekkor észrevette. A szemük találkozott.

Réges-rég nem látták egymást. Egymásra néztek a fáradt reggel szürkeségében, az emberek között állva.

Éva szeme alatt árnyék ült. Tekintete fáradt volt, talán beteg is. Ott volt benne valami, ami nem tűnt el az évek alatt. Talán mondani is akart valamit.

De Tamás nem állt meg. Bólintott, aztán továbbindult.

Nem sietett. Léptei egyenletesek voltak, a cipője alatti kavics roppant meg. A gyár felé tartott. -Azt hittem külföldre költözött- gondolta bosszúsan, maga sem értette miért.

A megálló fölötti villanyvezetékről egy rigó nézett rájuk. Olajfényű szemében ott tükröződött a távolodó férfi háta.

....

A temetés után néhány évvel már senki nem beszélt Éváról. Tamás egy február végi délutánon a rég bezárt iskola üres és romosodó épülete mellett botorkált hazafelé ittasan, amikor a figyelme elkalandozott és megcsúszott a saras, deres árokparton. A régi patakmederben kötött ki. Ahogy ott botladozott , bakancsa egyszer egy kövön koppant. A test súlyától a kő kimozdult a helyéről és egy kis piszkos, földes játékautó esett ki alóla.-Hogy az ördögbe mászok majd ki innen- dühöngött Tamás az ötvenesekre jellemző apadó türelemmel.

Egy fűzfaágon ekkor vidám trillázásba kezdett egy feketerigó. Éltette a hosszabb nappalokat és a közelgő tavaszt. Tele volt a kis szíve az élet lüktető örömével, azt kiáltotta világgá , ahogy a torkán kifért.