Dialógus a magyar roncstársadalom normaképzéséről :

Regős Bendegúz: Nézd, itt nem udvariassági gesztusokról van szó. Az esszé tulajdonképpen egy posztszocialista alapsémát reprodukál: egyfajta önsajnáló, retrogád, sőt – ha őszinték vagyunk – reakciós attitűdöt, ami nem is akar kimozdulni az elmúlt hetven év társadalmi kereteiből. Mintha még mindig a Kádár-nosztalgia szociális peremén lebegnénk, és ez lenne a kiindulópont.

Bishop: Értem, tehát szerinted az „egyenlő szenvedés” etikája nemcsak hogy nem előrevivő, hanem kifejezetten konzerváló hatású?

Regős Bendegúz: Pontosan. Az egész konstrukció egy olyan érzelemre épül, amely nem célokat, hanem hiányokat ismer fel. Az egyéni sérelmek közösként való felismerése morális közösséggé avanzsál, de ez nem kohézió, hanem terápiás fantázia. A valódi kérdés viszont az, amit ritkán tesznek fel: létezett-e egyáltalán olyan formában társadalmi szolidaritás, ahogy azt ma idealizálják?

Bishop: Mármint a szocializmus alatt?

Regős Bendegúz: Nemcsak ott. A mindenkori hatalom mindenkori gesztusai a mindenkori elnyomottak irányába soha nem volt más, mint rendszerszintű koreográfia. Nem szervesen jött létre, hanem le lett vezényelve. A rendszer játszatta el velünk a kollektívát, miközben mindenki pontosan tudta: a túlélés az egyéni érdekek ügyes menedzselésén múlik.

Bishop: Tehát a szolidaritás nem belső etikai érzésből, hanem külső kényszerből született?

Regős Bendegúz: Igen. És ez a különbség kulcsfontosságú. Aki ma visszatekintve azt hiszi, hogy régen valami morálisan tiszta közösségiség volt, az vagy romantizál, vagy elhallgatja a lényeget. A rend nem feloldotta az ellentmondásokat, hanem eltakarta őket.

Bishop: És ebből jön az a kétely is, amit az NGO-s és aktivista világ kapcsán említesz?

Regős Bendegúz: Így van. Mert ma, a poszt-Kádár időszakban, újra kialakul egy szimulált szolidaritási mező. Csak most már grantpénzből és karrierutakból. Egy identitás-alapú aktivizmus, ahol az együttérzés szakmai csomagként jelenik meg. Egy lelkes NGO-s arc, aki délután még jótékonykodik, este meg már a CV-jét frissíti egy multinál betöltött gyakornoki pozícióval. Ez nem bűn – csak ne nevezzük ezt morális közösségnek.

REGŐS:
Van egy perverz logika, amit kevesen látnak át: hogy a neoliberalizmus versenyeztető rendszere és az egyenlő szenvedés morálja ugyanarról a tőről fakadnak – az önzésből. Az egyik az aktív, a másik a passzív változata.

BISHOP:
Tehát az egyik azt mondja: „a céljaid és közted ott a világ – a többi ember, akiket ki kell szorítanod”. A másik meg: „az elakadásaidban melletted ott a többi szerencsétlen – akikre rámutathatsz, hogy tessék, nem egyedül szívtam meg”.

REGŐS:
Pontosan. Az egyik felhatalmaz az agresszív önérvényesítésre, a másik feloldoz a tehetetlenségedben. De mindkettő középpontja ugyanaz: az én. És mindkettőben a „másik” csak funkció.

BISHOP:
A neoliberális világban a másik a rivális. Az akadály. A helyfoglaló. Aki miatt nem vagy ott, ahol lenned kéne.
A posztmorális szenvedés-univerzumban viszont a másik a tükör. Aki segít elviselni, hogy nem vagy sehol.

REGŐS:
És egyik sem látja a másikat másikként. Nem mint lényt, hanem mint szerepet, mint igazolást.
Ez már nem is társadalom: ez egy interszubjektív zóna. Semmi transzcendens. Semmi etikai reláció.

BISHOP:
A végső kérdés akkor az: mi lenne a közös horizont, ha nem a szenvedés és nem a siker?
Mitől lehetne erkölcsi közösség valami, ami most csak védekező szubjektumok hálózata?

REGŐS:
Hát, amíg nem tudjuk kimondani, hogy az „én” nem az alap, hanem csak a kezdet, addig sehogy.

De hát hogyan értelmezheti az én azt a világot, amelynek nem ő maga a közepe?

Bishop:
Sehogy. Az én nemcsak nézőpont – ő maga a feltétele minden nézőpontnak. Az érzékelés, a vágy, az emlékezés tengelye. A világ mindig az én tengelyén forog, még ha úgy is teszünk, mintha nem így lenne.

Regős:
Vagyis az etika, a politika, a közösség mind csak énstruktúrák kiterjesztései?

Bishop:
Igen. Aki mást állít, az vagy dogmatikus vallásban hisz, vagy önmagának is hazudik. A morál mindig az én meghosszabbítása: mit tehetek, mit érzek, mit várok viszonzásul.

Regős:
És az empátia? Az lenne az, amit leginkább magunk fölé helyezünk. Az együttérzés mint az önzés meghaladása.

Bishop:
A pszichológia nem ezt mutatja. Az empátia egyik alapja a projekció: „mit éreznék én a helyedben?” Ez nem a te fájdalmad – ez az én fájdalmam, amit elképzelek benned. A „mi” mindig magamból indul ki.

Regős:
Vagyis szeretni is csak azt tudjuk, akit a saját képünkre formálunk. Akiben magunkra ismerünk.

Bishop:
Ezért olyan erős a szentimentális közösségi ethosz. Mert a másikat csak akkor öleljük magunkhoz, ha előtte belesimítottuk saját történetünkbe. Az „idegen” nem gerjeszt empátiát –maximum ezt imitáljuk, miközben némileg zavarja is a képet, amit önmagunkról alkotunk.

Regős:
Ez már nemcsak morálkritika. Ez antropológia. És elég sötét.

Bishop:
Dosztojevszkij is ezt látta. „Tartsd jól őket, és aztán követelj erényt” – írja. Az ember nem az erény alapállapota, hanem az önérdeké. És az önérdek mindig visszatér, mint a penész egy rosszul fűtött szobában.

Regős:
És akkor minden erkölcs csak szabályozott önzés?

Bishop:
Két modell van. Az egyik szerint igen. Ez a jóindulatú egoizmus, az empatikus utilitarizmus. A másik azt mondja: nem. Az én megtörhető. De nem racionálisan – csak egzisztenciálisan vagy transzcendensen.

Regős:
Például vallásosan?

Bishop:
Igen. A keresztény etika nem bővített énről beszél, hanem megtagadott énről: „aki meg akarja menteni az életét, elveszíti”. Vagy ott van az egzisztencializmus: a halál, a szorongás mint ént lebontó tapasztalat. Vagy a forradalom: ahol az én nem önmaga, hanem osztályhelyzet. Ezek mind az én határainak felszámolását kísérlik meg.

Regős:
De ez már nem társadalomszervezési szint. Ez világnézeti kérdés.

Bishop:
Pontosan. Nem technika, hanem áttörés. A valódi etika nem algoritmus, hanem fordulat: amikor az én kilép saját érdekköréből – vagy összeomlik, vagy fölemelkedik valami nála nagyobbhoz.

Regős:
Ez már a megtérés logikája. Vagy a forradalomé. De biztos, hogy az én tényleg meghal ilyenkor?

Bishop:
Nem. Csak más szerepet kap. Nem uralkodik, hanem szolgál. És ez a különbség minden morál és morálparódia között.

Regős:
Szóval visszatérve az esszéhez: a magyar társadalom alapvetően sérült. Történelmi korszakok nyomása alatt préselődött bele abba a világba, amit ma „normálisnak” nevezünk. Ebben a világban két erkölcsi struktúra ütközik: a vesztesek morálja és a győzteseké.

Bishop:
Ez már önmagában egy morálgenealógiai tétel. Két világ: az egyik zárt, de érzelmileg telített; a másik nyitott, de kiüresedett. És ami a legfontosabb: ezek nem pusztán társadalmi pozíciók, hanem erkölcsi univerzumok.

Regös:
A vesztes morálja zárt: a vereség bezárja az embert saját illúziójába. A másikban nem szövetségest lát, hanem saját kudarcának tükörképét vagy elutasítóját. A kapcsolódás nem cél, hanem menedék: a közös szenvedés teremt köteléket.

Bishop:
A vesztesek morálja tehát nem cselekvő, hanem védekező. Nem teremt világot, csak túlél benne. És pont ezért nem aktivizál, hanem konzervál. Innen születik a roncstársadalom logikája – a történelmi fásultság, mint identitás.

Regös:
A győztes morálja ezzel szemben nyitott – de nem azért, mert befogadó vagy együttérző lenne, hanem mert folyamatosan értékel, kalkulál, pozíciót keres. A másikban nem társat lát, hanem balekot, konkurenciát vagy eszközt a harmadik legyőzéséhez. A hálát nem ismeri, csak a tranzakciót.

Bishop:
Ez a fajta nyitottság pusztán technikai: nem az együttélés, hanem a haszonszerzés logikája. Empátia helyett üzleti racionalitás. A pozitív világkép mögött hideg figyelem, érzelmi szegénység és paranoid kalkuláció működik. Ezért hat a „coach”-beszéd sokak szemében gőgnek vagy cinizmusnak.

Regős:
És az a helyzet, hogy az uralkodó osztályok, legyenek azok magyarok vagy európaiak ezt a világot tekintik a „lehetséges világok legjobbikának”. A győztesek morálját hirdetik, miközben a vesztesekhez beszélnek. Szolidaritást mond, közben a nyugati versenyt gyakorol , a magyar hatalmat félt. Igazságosságot ígér de a piaci vagy hatalmi szelektálás igazságát.

Bishop:
Egy rendszer, amely a győztesek értékeit működteti, miközben a magyar a veszteseket imitálja, a nyugati pedig nem vesz róluk tudomást. Empátiát szimulál, miközben versenyeztet. Ez a kettős tudat – ez a nyelvi képmutatás – tartja egyben a mainstreamet. És közben a társadalom nem gyógyul, mert nem lehet gyógyulnia.

Regős:
A magyar társadalom ebbe a cinikus nyelvjátékba préselődött bele. És ez a prés – nem a történelem maga, hanem az, ahogyan hazudunk róla – az, ami a remény maradékait is szétporlasztja.

Bishop:
Azt mondod hát, hogy a vesztesek világa zárt, de őszinte. A győzteseké nyitott, de számító. És a rendszer a győztesek világát hirdeti a veszteseknek szavalva. Ez így együtt: egy hazugságrendszer. Innen két irány nyílik:

1. A művészet és az etika útja – ahol a szubjektum nem akar győzni, csak tanúságot tenni.

2. A rezignáció útja – ahol a rendszer elutasítása csak a belső szakadásokon keresztül lehetséges.