Hume és a sztoikusok világa

Bár David Hume és a sztoikus gondolkodók eltérő fogalmi keretekben gondolkodtak, elméleteikben felfedezhető a középút(aurea mediocritas) keresésének közös gondolata. Az emberi szabadságot a külső korlátokkal összeegyeztetve megtalálták az egyensúlyt a sors elfogadása és az erkölcsi cselekvés között.
A sztoikus gondolkodók hangsúlyozták a bölcsesség és a mértékletesség fontosságát, az érzelmek és a cselekedetek szélsőségeinek elkerülését.
Azt vallották, hogy az embernek el kell fogadnia a sorsát, de egyúttal törekednie kell a lehető legjobb erkölcsi cselekedetekre.
Ez a megközelítés egyfajta középutat képvisel a passzivitás és a vakmerő cselekvés között.
Hume kompatibilizmusa szerint a determinizmus (az ok-okozati összefüggések láncolata) és a szabad akarat nem zárják ki egymást.
Úgy vélte, hogy a szabad akarat az, amikor az ember cselekedetei a saját vágyaiból és indítékaiból erednek, még akkor is, ha ezek az indítékok végső soron a determinisztikus törvények által meghatározottak.
Ez a nézet hasonló a sztoikusokhoz abban, hogy elfogadja a külső körülmények (a determinizmus) valóságát, de egyúttal hangsúlyozza az ember belső szabadságát (a vágyak és indítékok szerinti cselekvést).
Mindkét filozófia elismeri a külső tényezők (sors, determinizmus) befolyását az emberi életre.
Mindkettő hangsúlyozza az ember belső autonómiáját és felelősségét a saját cselekedeteiért.
Mindkettő egyfajta középutat kínál a végletes nézetek között: a sztoikusok az érzelmek és cselekedetek, Hume a determinizmus és a szabad akarat között.