A sztoicizmus és a hanyatló korszakok kapcsolata

A hanyatlás történelmileg keretezhető időszakaszait az különbözteti meg a többi időszaktól, hogy a hanyatló korszakokban a régi rend lassan bomlik fel, ami bizonytalanságot és szorongást okoz.

Az emberek gyakran a múltban élnek, és nehezen alkalmazkodnak a változásokhoz, ezért hanyatlás gyakran hosszú folyamat, amely évszázadokig is eltarthat.

A hanyatló korszakokat gyakran külső káosz és bizonytalanság jellemzi. A sztoicizmus tanítása a belső erőre és az érzelmek uralására fókuszál, ami támaszt ad az embereknek megbirkózni a külső körülményekkel.

A sztoikus filozófia azt tanítja, hogy az ember nem tudja irányítani a külső eseményeket, de képes irányítani a belső reakcióit. Ez a szemlélet segít megőrizni a nyugalmat és a méltóságot a nehéz időkben.

Két olyan történelmi korszakot ismerünk a múltban, amikor a hanyatlás kézzelfoghatóan felismerhetó volt a hétköznapi ember számára is: a Nyugat-római Birodalom bukásának évszázadait és a középkor végét. A birodalom a barbár inváziók miatt összeomlik, a középkor végén és a koraújkor időszakában pedig az emberek szembesültek a reneszánsz és a reformáció által hozott változásokkal, ami súlyos vallási és társadalmi konfliktusokhoz vezetett.A tudomány által feltárt új ismeretek és felfedezések, amelyek megkérdőjelezték a hagyományos világképet, szintén hozzájárultak a bizonytalanság érzéséhez. Ennek a periódusnak a szellemi vetülete a barokk korszak.

A sztoicizmus és a szkepticizmus filozófiai irányzatai, amelyek hangsúlyozták a világ kiszámíthatatlanságát és az emberi tudás korlátait, erős hatást gyakoroltak a barokk gondolkodókra.

A halál közelsége, a világ mulandósága és az emberi élet törékenysége megjelent az emberek gondolataiban.

Jellemezte ezt az ellentétek és paradoxonok iránti fogékonyság: a barokk művészet és irodalom tele van ellentmondással és paradoxonokkal. Ezek a világ összetettségét és ellentmondásosságát szimbolizálják. A melankólia gyakran az ellentétek közötti feszültségből és a paradoxonok feloldhatatlanságából fakad.

A barokkban az ember belső világa és az önvizsgálat egyre nagyobb jelentőséget kapott. A melankólia gyakran a belső konfliktusok kifejeződése.

A korszak a vallásos áhítata és a misztikus élmények iránti vágya meghatározó volt. A melankólia a transzcendenssel való kapcsolat keresésének és a végső igazságok iránti vágyakozásnak a kifejeződésére is szolgált.

A reformáció és az ellenreformáció közötti vallási konfliktusok, a vallási dogmák megkérdőjelezése és a túlvilággal kapcsolatos bizonytalanságok mély szorongást okoztak.

A halál közelségének tudata, a túlvilágtól való félelem és a bűntudat gyakran melankóliához vezetett.

A művészek és gondolkodók gyakran ábrázolták az emberi élet törékenységét, a szépség és a gazdagság mulandóságát.

A természeti katasztrófák, járványok és háborúk állandó emlékeztetőként szolgáltak az élet bizonytalanságára.

A feudalizmus válsága, a városiasodás és a társadalmi mobilitás növekedése is bizonytalanságot és szorongást okozott.

A hagyományos értékek és normák megkérdőjelezése, valamint az egyéni identitás keresése szintén a kor jellemzője volt A barokk melankólia és a tudomány, mint bizonytalanság forrása

Blaise Pascal XVII. században élt fizikus híres mondása volt , hogy" a végtelen terek örök csöndje rémülettel tölt el".

A mondat a végtelen tér és idő érzékeléséből fakadó emberi szorongást fejezi ki. A fejlődő természettudományok, a matematika és a csillagászat egyre pontosabb képet adtak a világmindenség gigantikus méreteiről . A világmindenség végtelenségének felismerése az emberi tudás korlátainak érzetét keltették. Miért? Azért mert a végtelenség magában hordja titkainak kikutathatatlanságát , ami együttal az emberi tudás korlátainak beismerését is jelenti. Az ember jelentéktelenségének a felismerése azt a bizonytalan szorongást teremtette meg, amely a barokk melankólia egyik fő forrásává vált. A XVII.század matematikai vívmánya volt a végtelen kicsiny mennyiségek fogalmának megjelenése.(Leibniz és Newton, a változó mennyiségek, görbék, területek és térfogatok pontosabb leírását és számítását hidalták át bevezetésükkel ), ami szintén nagy ellenszenvet váltott ki a korabeli tudósokból. George Berkeley püspök pl. azzal érvelt, hogy ezek fogalma ellentmondásos, hiszen ezek a mennyiségek egyrészt nem nullák, másrészt viszont kisebbek minden pozitív számnál. Berkeley _fekete mágiának_ nevezte a végtelen kicsinyek használatát, lényegében definíciójuk homályosságából fakadó logikai alapjuk szilárd hiányát sérelmezte. A barokk filozófiák

Az újsztoicizmus egy filozófiai mozgalom volt, amely a 16. század végén és a 17. század elején élte virágkorát. A mozgalom célja az ókori sztoikus filozófia újjáélesztése és a kereszténységgel való összeegyeztetése volt.

Az újsztoisták az ókori sztoikus filozófusok, különösen Seneca tanításait tanulmányozták és népszerűsítették.

A sztoikus erényeket, mint a bölcsességet, a bátorságot, az igazságosságot és a mértékletességet hangsúlyozták.

Úgy vélték, hogy a sztoikus erények összhangban vannak a keresztény erkölcsi tanításokkal és hogy a két rendszer egymást kiegészíti és erősíti. Azt tartották, hogy a sztoikusok négy sarkalatos erénye a bölcsesség,bátorság,igazságosság és mértékletesség az emberi természetbe vannak kódolva, és a keresztény hit segíthet ezek kibontakoztatásában.

Nagy hangsúlyt fektettek a kötelességteljesítésre és az érzelmek feletti uralomra.

Úgy vélték, hogy az embernek képesnek kell lennie arra, hogy racionálisan irányítsa az érzelmeit.

A politikai gondolkodásra gyakorolt hatás:

Az újsztoicizmus jelentős hatást gyakorolt a kora újkori politikai gondolkodásra.

Elveik, mint a kötelesség és a stabilitás, fontos szerepet játszottak az államrezon-elméletek fejlődésében.

Egyik legjelentősebb képviselője a flamand humanista Justus Lipsius volt.

Műveiben, mint a „De constantia” (A állhatatosságról) és a „Politica” (Politikai tanítások), a sztoikus filozófiát alkalmazta az etikai és politikai kérdésekre.

Az újsztoicizmus nagy népszerűségnek örvendett a 17. században, és számos gondolkodóra és politikusra hatott.

Hatása érezhető volt Spinoza gondolkodásában is. Hogy lehetett a kibontakozó tudományos forradalom egyszerre táplálója a barokk kor misztikus, vallásos világképének és az ész mindenekfelettiségét hirdető felvilágosodásnak?

A barokk és a felvilágosodás nem két egymástól teljesen elszigetelt korszak volt, hanem egymásból nőttek ki. A barokkban már megjelentek a felvilágosodás előfutárai, és a felvilágosodás is magában hordozta a barokk bizonyos elemeit(a racionalizmus például a barokk filozófiában gyökerezik, művészet, kultúra támogatása, központosító államhatalom eszméje). A tudományos fejlődés hatása nem azonnal érvényesült. A barokk melankólia a kezdeti bizonytalanság és a régi rend felbomlásának következménye volt, míg a felvilágosodás optimizmusa a tudományos eredmények és a racionális gondolkodás terjedésével erősödött meg. Végül a barokk melankóliát és a felvilágosodás dinamizmusát nemcsak a tudományos fejlődés, hanem számos más társadalmi és kulturális tényező is befolyásolta. A vallási háborúk, a politikai instabilitás, a gazdasági válságok mind hozzájárultak a barokk melankóliához, míg a polgárság megerősödése és egyre nagyobb szerephez jutása a társadalomban gerjesztett egy a társadalmi mobilitásba és a fejlődésbe vetett hitet, ami végül egyfajta optimista légkört eredményezett.

A felvilágosodás gondolkodói az emberi jogok és a szabadság eszméit hirdették, és a társadalmi igazságtalanságok ellen léptek fel. Ez a harc a jobb jövőért dinamikus és aktív életérzést teremtett. A művészetben és irodalomban lassan átvették a barokk érzelmesség és túldíszítettség helyét a racionalitást, a harmóniát és a társadalmi hasznosságot előtérbe helyező alkotások.