A roncstársadalom és a népi baloldal hiánya

Zizek, a réel és a neoliberális konszenzus bukása

A neoliberális gazdaságpolitika elterjedésével a gazdasági hatékonyság elvei a társadalmi viszonyokra is kiterjedtek, ami a korábbi osztályformáló tényezők gyengüléséhez vezetett. Ebben a megváltozott környezetben új társadalmi formációk és identitások alakulnak ki, melyek eltérnek a tradicionális osztálymodellben megszokottaktól; ezek egyikeként értelmezhető a roncstársadalom fogalma.

„A modernitás a rendteremtés ígéretével lépett színre, de a rendteremtés velejárója a szemétgyártás. A társadalmi rend megszilárdítása együtt jár a társadalom által feleslegesnek, fölöslegesnek minősített emberek termelésével. Ezek a roncsemberek: a modernitás elkerülhetetlen melléktermékei.”
(Zygmunt Bauman: Roncstársadalom – A modernitás kitaszítottjai (Napvilág Kiadó, 2005, fordította: Kelemen Pál) 2005, 15. oldal )

Egy olyan a társadalmi rétegsor, amely a modern társadalom integrációs mechanizmusainak (munka, oktatás, egészségügy, politikai részvétel, kulturális reprezentáció) peremére sodródott vagy abból kiszorult, miközben nem rendelkezik sem a középosztályi státus újratermeléséhez szükséges tőkeformákkal (gazdasági, kulturális, kapcsolati), sem azokkal a közösségi struktúrákkal, amelyek a kollektív öntudat és önérvényesítés lehetőségét megteremtenék. E réteg tagjai nem feltétlenül tartoznak a klasszikus értelemben vett mélyszegénységbe, de normatív, kulturális és politikai értelemben dezintegráltak. A társadalom számukra nem horizontot kínáló közösség, hanem elidegenedett és büntető rendszer, amely ellen vagy cinikus rezignációval, vagy manipulált dühvel reagálnak.

A roncstársadalom helyzetét nem értelmezhetjük pusztán gazdasági fogalmakkal. Zizek lencséjén keresztül ez a társadalmi pozíció a réel pozíciójává válik: az ideológiailag tagadott, de működéshez nélkülözhetetlen létformává. Ez azt jelenti, hogy a rend akkor működik, ha valami uralatlan vágy, élvezet, hiány mozgatja, ez a réel, de ez sosem lehet teljesen jelen – különben szétesne a struktúra.

A roncstársadalom mint antagonisztikus szubjektum
A klasszikus marxista osztályharcban az antagonizmus a munka és a tőke között zajlott. A neoliberalizmus azonban kiürítette ezt az ellentétet: a munkaerő fragmentálódott, a szakszervezetek gyengültek, a gazdasági narratívákat pedig a versenyképesség és a piaci logika váltotta fel. Ebben a keretben bukkan fel a roncstársadalom mint az ellenállás lehetőségének maradéka.

Zizek szerint az ideológia sosem puszta hazugság, hanem a hiány strukturális letagadása. A neoliberalizmus nemcsak kizárja a roncstársadalmat, hanem tartalmaznia kell, hogy fenntartsa saját logikáját: mint negatív példát, mint fegyelmező képet, mint a lecsúszás fenyegető szellemét.

Társadalmi viszonyok
A roncstársadalom viszonya a hatalomhoz paradox. A felsőközéposztály kultúrliberális frakciója a hatalmi kontroll és a burzsoá felemelkedés akadályozóiként értékeli őket; a populista elit egy mozdulattal felhasználja és megveti ezt a tömeg politikailag aktív részét, miközben filléres narratívákat kínál nekik; a globális tőke számára pedig a termelékenység gátló tényezői, akiket partvonalra sodorva megszűnnek probléma és értelmezhető tartomány lenni.

Zizek nyomán ez a pozíció maga a szimbolikus rend hiánya: olyan létformáé, amely nem integrálható, de minden diskurzushoz viszonyulnia kell hozzá. A roncstársadalom az ideológiák vakfoltja: ami sehol sem szerepel, de minden rendszer belőle építi fel magát.

A gazdasági racionalitás mint totális ideológia
A neoliberalizmus gazdasági tematikájú érvelései valójában ideológiai tételek. Az, hogy a gazdaság objektív törvények szerint működik, nem tudományos állítás, hanem a politikai normák kapitulációja. Ez a logika morálissá teszi a kizárást: ha valaki szegény, az érdemtelen; ha segítünk rajta, az pazarlás.

Zizek azt mondja: a válságban a rendszer nem megszűnik, hanem önmagán belüli antagonizmust termel. Akár azt is állíthatjuk, hogy a 2008 utáni újraszerveződés során a roncstársadalom nem megoldandó probléma lett, hanem permanens állapot, amely a gazdasági prosperitás egyik feltétele lett: az olcsó, elnyomott tömegek , mint a tõke szabad áramlásának velejárói.

Felismerhető-e a népi baloldal helye

A klasszikus népfrontok a fasiszta fenyegetés ellen léptek fel, integratív stratégiával, a társadalmi többség mozgósítását célozva. Ma azonban a fenyegetés nem kívülről érkezik, hanem a rendszer saját logikájából fakad. Ebben a helyzetben nem a népfront, hanem a népi baloldal pozíciója válik relevánssá — nem az ideológiai egységteremtés, hanem a társadalmi repedések gyakorlati felismerése és politikai érvényesítése révén.

A népi baloldal nem ideológiai építményként határozható meg, hanem mint a társadalom perifériájára szorult csoportok gyakorlati tapasztalatára épülő, alulról szerveződő politikai érzékenység. Eredete nem a konszenzus-keresésben, hanem a társadalmi valóság strukturális torzulásainak feltárásában rejlik. A népi baloldal kérdése nem az, hogyan lehetne a rendszert jobban működtetni, hanem az, hogyan lehetne nem ugyanazt csinálni.

Zizek ebben az összefüggésben a forradalmi szubjektum új arcát rajzolja meg: nem a klasszikus termelőosztályét, hanem a kirekesztettekét, akik nem vágynak visszaintegrálódni, hanem a rendszer hazugságát leplezik le. Ha a roncstársadalmat nem pusztán gazdasági, hanem az ideológiai rend vakfoltjaként értelmezzük, akkor a népi baloldal politikai szerepe nem a középosztály megbékítésében, hanem a kiszorított tömegek megszólításában rejlik — nem alternatív menedzsmentként, hanem a megszakítás gyakorlataként.

A keynesiánus kapitalizmus ellentmondásai és a neoliberális globalizmus kialakulása

A 20. század közepének gazdasági modellje, a keynesiánus jóléti kapitalizmus, a második világháború utáni rekonstrukciós időszak terméke volt. Alapvetése, hogy a gazdasági ciklusok kiegyenlítéséhez aktív állami szerepvállalásra van szükség: az állam nem csupán szabályozó, hanem keresletgeneráló szereplő is, amely képes beavatkozni a piacba, különösen recesszió idején. A jóléti államok felépítéséhez és fenntartásához elengedhetetlen volt a folyamatos növekedés és a belső kereslet állandó élénkítése.

A keynesiánus modell három fő pilléren nyugodott: a magas foglalkoztatottság fenntartásán, a bérnövekedés és a társadalmi újraelosztás révén a belső fogyasztás élénkítésén, illetveaz erős állami jelenléten a gazdaságban – költségvetési politika, jóléti juttatások, közszolgáltatások.

A modell ellentmondása azonban abban rejlett, hogy alapja a folyamatos gazdasági növekedés volt, amely egy idő után strukturálisan ellehetetlenült. A hetvenes évek stagflációja (infláció és stagnálás egyidejű megjelenése) világossá tette, hogy a termelés és a fogyasztás végtelen növelésére épülő rendszer nem fenntartható. A belső piacok telítődtek, a szociális kiadások finanszírozása egyre nehezebbé vált, és a globális verseny miatt a tőke elkezdett kimenekülni az erős jóléti rendszerekből.

A neoliberális fordulat – Thatcher, Reagan, és később a washingtoni konszenzus – erre az ellentmondásra reagált, de nem a modell reformjával, hanem annak teljes elutasításával. A neoliberális gazdaságpolitika célja az állami szerepvállalás minimalizálása, a szociális rendszerek leépítése és a piac totális önszabályozásába vetett hit megerősítése. A neoliberalizmus kulcselemei: dereguláció: a piacok felszabadítása az állami beavatkozás alól. Privatizáció: közjavak magántulajdonba adása. A munkaerőpiac flexibilizálása, a szakszervezetek gyengítése. Nemzetközi pénzügyi szektor megerősítése, a globális tőkeáramlások akadálymentesítése.

Ez a rendszer a globális termelési láncok és a pénzpiacok révén megszüntette a gazdaság nemzeti kereteit. Az állam nem védelmezője többé a társadalmi érdekeknek, hanem menedzsere a nemzetközi versenyképességnek. A neoliberális diskurzus modernizáció néven vezette be azokat az intézkedéseket, amelyek valójában a dolgozói jogok, szociális garanciák, és az állami újraelosztás felszámolását jelentették.

A jóléti kapitalizmus célja az volt, hogy a tőkés növekedés társadalmilag is fenntartható legyen. A neoliberális fordulat ezt az alapvetést felrúgta, és ezzel gyakorlatilag rehabilitálta a 19. századi társadalmi egyenlőtlenségeket, miközben globális szinten egyértelmű igényt nyújtott be a politikai beleszólás lehetőségének megszűntetésére. A demokrácia szimbolikusan tovább él, de az állampolgár egyre inkább fogyasztóként, nem pedig döntéshozóként létezik.

Ez a fordulat készítette elő annak a társadalmi bázisnak a tömegesedését, amelyet ma roncstársadalomként nevezhetünk, és amely a neoliberalizmus tulajdonképpeni mellékhatása. E tömeg nehezen integrálható a munkaerőpiacon, nem reprezentált a politikában, és csak szimbolikusan van jelen a közéletben.

Elindulhat-e innen egy népi baloldali koncepció, amely megpróbálja e társadalmi kirekesztettséget politikai erővé szervezni ?

A neoliberális hegemóniával szembeni ellenállás nem képzelhető el pusztán gazdasági reformokként – ez világos. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy a liberalizmus eszköztára a tömeg politikai artikulációjára nemcsak alkalmatlan, hanem kifejezetten kontraproduktív. Nem feltárja a feszültséget, hanem eltereli azt – szimbolikus terei nem nyitnak ablakot a roncstársadalomra, hanem kitakarják annak realitását.

A roncstársadalom hermeneutikailag értelmezhető, és objektív struktúrái felismerhetők – de ez nem vezet automatikusan politikai öntudathoz. Atomizált, egzisztenciálisan szétszórt, kommunikációs hálózataitól megfosztott testként nincs saját médiuma, amelyen keresztül osztályhelyzete nyelvi és kollektív tudásként artikulálódhatna. A jelenlegi médiatér – a „kulturális burzsoázia” kontrollja alatt – nem csupán vak a szenvedésre, hanem aktívan széttördeli az értelmezés lehetőségét.